Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Augusztus




Totth Jenő: Akármi jő, emlékezünk


Imádkozom, sötét az ég,
a földi kínból már elég.
Meghalni, mondják, oly nehéz
és fel sem foghatja az ész...
de élni tán még nehezebb -
s megküzdeni, világ, veled.

A világ szajha mostoha,
elad és nem segít soha,
bilincsbe ver, börtönbe vet,
bár szenvedtünk már eleget.
Küzdjünk, hogy szabadok legyünk.
S hogy megmaradjon nemzetünk.

Akármi jő, emlékezünk,
nehogy meghurcolt, vén szívünk
azt mondhassa, hogy nem szabad
megbolygatnunk a múltakat...
De én, bár szívem megszakad,
megidézem a holtakat!

Felriasztom a népemet,
másként a világ eltemet,
mert rab még, félre-vezetett,
hisz', Uram, ő is gyermeked
s ha nem is tesz még semmi mást,
már várja a feltámadást.

Várja e keserű toron,
melyet úgy hívnak: Trianon,
vagy talán magyar Golgota,
mit nem feledhetünk soha,
ahol testünk megtöretett,
hogy megküzdjön, világ, veled!

Higyj népem, bízz, védjed magad,
másként sohsem leszel szabad
és állj helyt, ameddig lehet,
hogy megmenthesd az életed'
s ha benned ég a tett s a hit,
meglásd, az Isten megsegít.






Árpád apánk



Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!
Nem vész az el, ha eddig el nem veszett.
Hervad régi búnk, és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk!

Tud szeretni a magyar szív igazán.
Kit szeretne, ha téged nem szent hazám?
Érted élünk, égünk lángolunk,
Érted honfi szívet áldozunk.

Magyar szívet magyar dolmány takarjon!
Magyar ajkról csak magyar szó fakadjon!
Magyar szívben magyar barátság,
Így majd boldog lesz Magyarország!





 



Gyóni Géza: Csak egy éjszakára...



Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.






Babits Mihály: Erdély

Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
mégegyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...

Habár odáig, Erdély,
el nem érhetek, Erdély,
hol régi lusta sziklám
ma is emlékezik rám.
Oh messze, messze, Erdély,
messze még a nap, Erdély,
hogy teljes lesz a munka
s az igazság se csonka.




Oláh Gábor: Fölfeszített nemzet

Szomorúságom gyász palástját
Lelkem vállaira övezvén:
Fölfeszíttetem most magamat
Elárult nemzetem keresztjén.

Minden csapás testemre szálljon,
Minden szög véres szívem fúrja,
Haljak meg minden nap leszálltán,
Támadjak minden reggel újra.

Nem éltem át minden tusáját,
Nem adtam érte minden órám,
Magam kedvére dalolgattam
Az ő halálos dáridóján.

Mintha leszakadt ága volnék
A fejszére megítélt fának:
Bennem a rácsapódó, durva
Fájdalmak szinte bízva fájnak.

Megásott sír, koporsója:
Mintha csak tragikus tárgy lenne,
Mintha jelenem és jövendőm
Nem halottan feküdne benne.

Minden szégyen, minden gyalázat
Ecetje torkom s lelkem ölje,
Szaggassa májam víg tempóban
Az álnokság vas csőrű ölyve.

Oh, mert nem voltam hű eléggé
Nagy nemzetem tűnt idejéhez,
Nem véreztem eléggé, látván
Bús fajomat: míly szörnyen vérez

Szegény magyar! Ha legimádóbb
Fiad is ily mostoha hozzád,
Mit várj azoktól, kik lelkedre,
Testedre most vetik a kockát?

Meghalsz, mert nincs egy hű, igaz szív,
Ki megváltásod díja volna,
Meghalsz, mert minden akarat, vágy,
Az önzés ormát ostromolja.

Szomorúságunk gyász palástját
Lelkünk vállaira övezvén:
Feszíttessük fel mind magunkat
Elárult nemzetünk keresztjén.




Gábor Áron rézágyúja



Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.
Indulnak már a tüzérek, messze a határra.
Nehéz a réz ágyú, felszántja a hegyet, völgyet.
Édes rózsám, a hazáért el kell válnom tőled.

Véres a föld, magyar huszár vére folyik rajta,
Csak még egyszer gondolj vissza szép magyar hazádra!
Anyám, te jó lélek, találkozom-e még véled?
Holnapután messzi földre, hosszú útra kélek.






Hajnalodik, közeleg a reggel



Hajnalodik, közeleg a reggel,
Indul Horthy a magyar sereggel.
A zászlója piros-fehér-zöld,
A hazája drága magyar föld.
Ezt védi a Horthy katonája.

Ha felmegyek a Solymosi hegyre,
Onnan nézek a magyar seregre.
Onnan nézek régi hazámba,
Kiáltom, hogy minden hiába,
Hogyha jön a Horthy katonája.

A határtól nem messze van Brassó.
Szaladj ellen, ha élted nem olcsó!
Nem kell néki szurony se golyó,
Elég lesz a magyar lobogó,
Hogyha jön a Horthy katonája.





LEVEGŐT!



Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!


József Attila
1935. november 21.



POGÁNYOS HITVALLÁS MAGYARUL




Hol vagy erős pogány sereg,
Hős Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicső csapatjai?!

A bősz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk már az életér'?
Hadúr öszvérként mendegél?

Ó nem, ilyet ne higgyetek -
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant Őspogány
Üget sötétpej vadlován.

Szegődjünk hát nyomába mi
Gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül -
Ki küzd megél, más elmerül.

Megáll Isten, meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar,
Szabad s egész lesz a magyar.


József Attila
1922. júl. - aug.




Schengeni Trianon


A trianoni határt
Újra festettétek,
Mondván, ott maradsz,
Nem szeretlek téged.

Lemondtatok rólunk,
Kik annyit szenvedtünk.
Menjetek vissza Ázsiába,
Mondják itt nekünk,
Kiket évszázadokon át
Testvérként kezeltünk.

Tüzes eső hulljon rátok
Szálljon rátok csúnya átok,
Ha az acsarkodást nem hagyjátok.
Mert ha egyszer fordul a kocka,
Megbánja hátatokon a lapocka.



Munkács 2008.





Balla József
Újratanulni élni!


Csak olcsó színház a lét,
vad, ördögi színjáték,
napjai fásult szerepek,
rongy, izzadt jelmezek,
mit a vaksors odavet
- vedd fel, ez a tied...?

Csak borongós álom e lét,
csupa égig magasló fallal...?
Ó, tűzre a sok régi ronggyal,
béklyóval, kényszerzubbonnyal,
bennük csak árnyak vagyunk,
önkények, szeszélyek foglya,
ki ránkszabta: az hordja!

Most bábuk vagyunk, rángatnak zsinegen,
fogva tart bennünket gyávaság, félelem,
tűzre veletek ócska, hazug szerepek
- vagy vagytok, mert vagytok, mint hegyek?
Ha lelkünk a régi még meg nem ette,
hozz már ébredést, késlekedő hajnal,
új darabbal, jelmezzel, új arccal.

Tűzre, rongy jelmezek, avítt szerepek,
ébred e nép, lám vajúdnak a hegyek,
jöjjön hát vöröslő hajnal,
s patyolat lélekkel, daccal
mint anyánk hozott világra:
tanuljunk meg élni valahára!


2009. szept. 28.



Vágyakozás


Kéne egy Attila, Isten ostora,
Hogy beleremegjen Európa.
Majd kéne egy Messiás,
Ki bűnünket váltaná meg újra,
Hogy ne kerüljünk a pokolba.
Megfeledkezett rólunk Atyánk.
Tele is lett tőle a gatyánk,
Mikor saját *„lábtörlőkkel” vernek Bennünket kupán.
Megköszönni nincsen már erőnk.
Reménytelen a jövőnk.

De hála az Úrnak megvagyunk.
Örömünkben zokogunk,
Ha egymástól, egy jó szót kaphatunk.
A veréstől már nem sírunk.
A „nem”- eket is megszoktuk.
De ez a szülőhazánk „Nem”- e nagyon fáj,
Sírba kísér, mint a halál.

Ég és föld között lebegünk.
Az Isten se tudja tán, mi lesz velünk.
Lehet, hogy nyomtalanul eltűnünk?
Hogy volt-nincs sors jut nekünk?
Hulljon átok arra, ki gyermekét megtagadja!
Azt hittük nekünk is van Hazánk,
De sajnos távol áll hozzánk.

Megint be vagyunk csapva.
Kikbe megbíztunk, fürdenek tejben, vajban.
A hatalomért küzdve, kapnak hajba,
Rángatják egymást jobbra-balra.
Majd úgy lesznek eltemetve,
Egymás haját fogva,
Mint „Sziámi ikrek”- magyar módra.

Mi lesz velünk? Országunk eladva!
Itt vagyunk újra, nyakig a bajban.


Hol a híres keleti bölcsesség?
Attila tüzes kardja?
Árpád vezérünk előre mutató karja?
Hol van Mátyás, meg az igazság?
Horthy Miklós fehér lovon ülve?
Magyarok utolsó vezére, büszkesége.

Szomszédaink már markukat köpdösik
Prédára lesve, holnapra torkunknak esve.
Adjátok vissza minden magyarnak **fehér-lovát,
Hogy megvédje 1000 éves Honát!

Drága Hazám, köszönöm néked,
Hogy mint elszívott cigarettavéget
Dobtál oda az ellenségnek.

Nesze, itt van, tapos rája,
Nekem nincs szükségem fajtájára.
Öt millió elég belőle.
A többit vigye, ki akarja a fenébe,
Már úgyis a fejem fáj tőle.

Mért nem akad, ki ilyet mond,
A szép magyar szó a torkán?
Hogy nyelvét harapná le
Az undorító ocsmány.

De talán eljön majd a nap,
Amikor a gonoszok elfogynak
És megmaradunk magyarok, egymást tisztelve, Szerte Európa szívében.


Munkács 2008.12.15.

*Lábtörlők = Akibe valaha a magyar a lábát se
törölte volna, s akiket Trianon a nyakába varrt.

**A fehér ló = Őseinknek, a táltost, a védelmezőt, az erőt, a békét, a gazdagságot, szimbolizálta.