Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeptember





A rózsám de csinos...



Bevonult az édes rózsám katonának,
Szüksége van két karjára a hazának.
Nem búsulok, a mundérban mikor látom,
E nótával a szívembe belezárom.

A rózsám de csinos, nem tiszt csak gyalogos,
Horthy Miklós katonája.
Hazáját szereti, babáját öleli,
Bátran indul a csatába.
A banda muzsikál, reng a föld, ha lép.
Sok édes kicsi lány szíve érte ég.
Mert a rózsám de csinos, nem tiszt csak gyalogos,
Horthy Miklós katonája.

Ha elmegy a századával a csatába,
Piros Rózsát tűzök fel a zubbonyára.
Megfogadom soha se lesz más a párom,
Hős katonám hűségesen hazavárom.

Mert a rózsám de csinos, nem tiszt csak gyalogos,
Horthy Miklós katonája.
Hazáját szereti, babáját öleli,
Bátran indul a csatába.
A banda muzsikál, reng a föld, ha lép.
Sok édes kicsi lány szíve érte ég.
Mert a rózsám de csinos, nem tiszt csak gyalogos,
Horthy Miklós katonája.







Mit akarok?

Adni, adni, adni
Azt, amim van és amiből tudok
S ha nem tudok,
Elvenni senkitől semmit nem akarok.

Szivből akarok szólni,
S ha nem tudok, nem akarok gyalázni.

Lélekből akarok cselekedni,
S ha nem tudok, nem akarok semmit tenni.

Őszintén akarok szólni,
S ha nem tudok, hazudni nem fogok.

Két lábon akarok járni,
S ha nem tudok, akkor hát szárnyalok.

De leghőbb vágyam
Istennel egységben élni,
S végül hozzá, hazatalálni.





NapAtya és FöldAnya


Napatya és Földanya,
Leszek-e egyszer én is az égbolt fénylő csillaga?
Leszek bizony
Egy napon meglásd, én is ott leszek,
És akkor fényemből mindenkinek adok egy harmadik szemet,
Hogy mindenki tisztán lásson,
S hogy fényével ő is mindent és mindenkit megvilágitson,
Mert elég volt már a sötétben való botorkálásból.

Ne feledd!
Egy homokszem még nem sivatag,
És egy csepp viz még nem tenger,
Mint ahogy nem lesz Tejút még az egy csillag sem,
És ne gondold azt sem, hogy egy ember nemzet lészen.

De ha ketten-hárman összefogunk,
És Istenhez együtt fohászkodunk,
Nem is hiszed, mily gyorsan
Sivataggá, tengerré és tejúttá duzzadhatunk.

Napatya és Holdanya!
Kérlek, szenteld meg munkámat,
Szenteld meg kérésemet és áldd meg kicsiny kis nemzetemet.
Kérésem mindössze annyi,
Hogy köztetek akarok élni.
Élni azért, amiért mások meg akarnak halni.
Élni érted és az emberiségért szabad.

Mert ők nem tudják,
hogy nem egymás ellen kell harcolni,
És a harcban elesni,
Mert ők nem tudják,
Hogy Istennel egységben,
És csakis vele lehet élni.

Mert, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Nem tudják, mert nem tudhatják,
Nem látják, mert nem láthatják,
Nem hallják, mert nem hallhatják,
Mert a sötétség, a homály
Mindent eltakar, mindent befed.

Ezért akarok adni fényemből
Mindenkinek egy harmadik szemet.

És akkor nemzetem egyemberként igy kiált majd.
Istenem! Istenem!
Hogy nem láttunk eddig odafent és idelent?
Jobbfelől és balfelől
És minden apró porszemben?
De legfőképp idebenn?


2oo9. szeptember (Földanya hava) 6.




Totth Jenő: Pereg a dob

Pereg a dob, lassan pereg...
gyászol az ég, a föld remeg,
s mert fáj, a felhőtakaró
esőt sír, hiszen sírni jó,
vagy jéggel veri a vetést
s gyászból szül újabb szenvedést.
A föld halált hord, vagy csodát...
életet, 'mit csak Isten ád.

Pereg a dob, lassan pereg...
a barna gyászmenet felett
fáradtan bukik le a nap,
'ki mint vetett, úgy is arat...
és gördül már az ágyútalp,
amelyen ezer diadalt
temetnek el, a sír felé
viszik, s a föld is fáj belé!

Amint a dob lassan pereg,
némán állnak az emberek
a sír szájánál, s benne, lenn,
te fekszel, árva nemzetem...
Győzött az ármány? El lehet
temetni ezt a nemzetet,
bár él, remél s a szíve ver,
'mint csonka testtel itt hever?

Világ! Nem temetheted el,
hiszen kiontott vérivel
szent minden talpalatnyi föld,
mely reng inkább, nehogy megöld!
Mert véd az Úr és Földanyánk
Kárpát ölében vár reánk,
legyünk hű fiai megint
és az Úr áldón ránk tekint.

Pereg a könny, lassan pereg...
Trianonban fél-emberek,
fél-ördögök ásták a sírt...
mégis, szívünk mindent kibírt
és most is él, hisz és remél
itt, Babylon vizeinél,
s otthon, míg egy is hű marad,
hívjuk, Csaba, szellemhadad!





Juhász Gyula: Pozsony
Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a múlt.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben,
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.






Áprily Lajos: Tetőn


Kós Károlynak



Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott..."


Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.


Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.


Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.


Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kinált a pásztor.


És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.


Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.


Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám- horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor:
                                     Erdély...




 

Wass Albert: Üzenet haza



Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra,
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már az égben fönn a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz és a kő marad,
a kő marad...!





Pósa Lajos: VERJE MEG AZ ISTEN




Verje meg az Isten,
veretlen ne hagyja.
Ki magyar létére
Magát megtagadja.
Szabadságunk fáját
Fosztja- fosztogatja.
Leveleit, virágait
A viharnak adja.

Verje meg az Isten
Nem egyszer, de százszor
Ki magyar létére
Idegenhez pártól.
Ősi jussát önként
Idegennek dobja,
Kincseinket egy más fajnak
Kincstárába hordja.

Verje meg az Isten,
Minden kis dolgába:
Ki magyar létére
Egy más faj szolgája.
Mást érez s mást mond
Talpnyaló nyelvével.
Háromszínű lobogónkat
Ronggyá tépi széjjel.

Verje meg az Isten
Ki a magyart bántja,
Ki magyar létére
Száz örvénybe rántja.
Verje meg, verje meg
Minden haragjával!
Judásszerű két kezének
Tüzes ostorával!